Petőfi Sándor

A trianoni kényszerparancs által minimálisra zsugorított Magyar Királyi Honvédség is megindult a fejlődés, erősödés útján az 1938 elején meghirdetett Huba I:-II.-III. haderőfejlesztési terv és az egymilliárd pengős győri fegyverkezési program eredményeképpen. Pontosan akkor, amikor felrobbantak a békeszerződésben elhelyezett aknák, az 1920 körül erőszakkal létrehozott Kisantant államok felbomlása nyilvánvalóvá vált.

1938 őszén a teljesen jogos müncheni egyezmény pótegyezménye (melyet Nagy-Britannia és Franciaország is jóváhagytak) kölcsönös megegyezés hiányában Németországra és Itáliára ruházta a magyar-csehszlovák területi vita megoldását. Az 1938. november 2-án a Belvedere-palotában kihirdetett I. bécsi döntés eredményeképp a Dél-Felvidék túlnyomórész magyar lakosságú sávja tért vissza hazánkhoz. A Kormányzó a honvédség élén vonult be a Márai által mint „piros-fehér-zöld áradás” városaként leírt Kassára. 1939 márciusában, a csehszlovák állam széthullásakor a honvédalakulatok három nap alatt elfoglalták Kárpátalját, Vereckénél magyar és lengyel katonák szorítottak kezet. Ezért és itt menekülhetett hazánkba 1939 szeptemberében 150.000 lengyel, akik majd ötöde zsidó volt.
 

1940 nyarára az 1920-ban francia támogatással, erőszakkal létrehozott Nagy-Románia sorsa is rohamléptekkel indult el a beteljesedés felé. A keleti szomszéd a Szovjetunió Besszarábiára, Észak-Bukovinára jelentett be területi igényt. E soknemzetiségű területek kicsivel több mint fele lehetett román-moldován lakosságú, nagyszámú szláv mellett törökök, zsidók, tatárok, gagauzok is éltek itt. Bulgária az 1919-ben elszakított Dél-Dobrudzsát követelte vissza. A királyi Románia belpolitikai rendszere páratlanul korrupt, szociális tekintetben pedig meglehetősen igazságtalan volt. Ezt kihasználva folyamatosan fenyegetett a kommunisták és a Vasgárda felkelése.
 

1940. június 26-án a szovjet kormány ultimátumot intézett a román királyi kormányhoz, melynek értelmében 48 órán belül követelte Besszarábia és Észak-Bukovina átengedését, melynek Románia azonnal eleget tett. Június 27-én a hadsereg főparancsnokával és a vezérkar főnökével kibővített Teleki-kormány, így Legfelső Honvédelmi Tanács határozatot hozott, miszerint az ultimátum elfogadása egyoldalú diszkrimináció hazánk ellen, ezért kifejezte elszántságát a kérdés katonai úton történő rendezésére. A magyar vezetés csak Ribbentropp birodalmi külügyminiszter jegyzéke hatására adta fel a katonai fellépés azonnali tervét. A Tartarescut felváltó Gigurtu-kormány július 2-án felmondta Románia határai brit és francia garanciáit. Július 10-re a birodalmi vezetés meghívta Teleki Pál miniszterelnököt Münchenbe. A Münchenbe érkező magyar kormányfőt Hitler és Ribbentropp megpróbálták a magyar katonai fellépésről lebeszélni, egy esetleges kudarc eshetőségére is célzásokat tettek, ugyanakkor kifejezték szándékukat és készségüket a döntőbírói szerepre. Ennek ellenére már július 1-től megkezdődtek a magyar csapatmozdulatok és felvonulás az ország keleti határain.
 

A magyar katonai vezetés három hadsereget, mintegy 550000 katonát vonultatott fel a keleti határ mentén. A Tiszántúl déli részén elhelyezett Jány Gusztáv vezérezredes vezette 2. hadseregnek (III. és V. hadtest) a vezérkar védelmi szerepet szánt: az 1. román hadsereg Bánátban összevont csoportosítása Magyarországra történő, esetlegesen Budapest irányú támadása elhárítását.

A magyar katonai fellépés fő erejét a Nagybaczoni-Nagy Vilmos vezérezredes vezette 1. hadsereg (I., II., IV. és a VI. hadtest) jelentette volna. Feladata a Szilágyságban kiépített román védelmi rendszer, a Carol-vonal erődítményrendszere áttörése lett volna Szatmárnémeti és Nagykároly között, majd előrenyomulni a szamosi horpadáson és felszabadítani Dés és Kolozsvár térségét. Itt kellett volna találkozni az északi irányból előrenyomuló Gorondy-Novák Elemér altábornagy vezette 3. hadsereggel (VII. és VIII. hadtest és az 1. lovasdandár) és folytatni az előrenyomulást déli irányba.

A Légierő parancsnokság július 2-án elrendelte az 1. repülődandár mozgósítását és kihelyezését Észak- és Kelet Magyarország repülőtereire. A Ju 86-os és a Ca135-ös bombázok feladata a Carol-vonal rombolása lett volna. Májusban Várpalotán rohamcsapatokat képeztek ki az erődök elleni fellépésre.
 

Besszarábia átadását követően Károly király általános mozgósítást rendelt el, majd a román vezérkar fő erőit Erdélybe csoportosította át. Részletekbe bocsátkozás nélkül megállapítható, hogy Románia ekkorra már Magyarország ellen vonultatta fel fő erőit. A 33 román hadosztályból 16 már a Magyarország elleni védekezésre (esetleg támadásra) készült. 12 hadosztály a Szovjetunió továbbra sem kizárható fellépése elhárítására állt készen. A fennmaradó hadosztályokat a Bukarest körüli főtartalékban és Bulgária határán helyezték el.

Gróf Mikó Imre visszaemlékezései szerint 1940 nyarára az erdélyi magyarság tragikus helyzetbe került. A férfiak egy részét a Kárpátokon túli csapattestekhez mozgósították, az otthon maradottak élelmiszerkészleteit a hatóságok lefoglalták. Emellett a román nemzeti gárdákba szervezett felfegyverzett román parasztok garázdálkodásait is el kellett viselni.

Augusztus folyamán mindennapossá váltak a szárazföldi és légi határincidensek a két hadsereg között. Augusztus 16-án a Zsófia gőzössel a volt varsói követ Hory András vezetésével magyar delegáció utazott Turnu-Severinbe. A magyar igény mintegy 50.000 négyzetkilométernyi észak-erdélyi terület lett volna, annak tudomásulvételével, hagy Erdély nagyobb, és gazdaságilag értékesebb része Romániánál marad. A tárgyalások megszakadtak, a magyar delegáció öklüket rázó, budapesti bevonulást emlegető román tisztek sorfala között távozott eredmény nélkül augusztus 24-én. A háború veszélye ismét kiújult.

A magyar katonai vezetés augusztus 29-re kitűzte a hadműveletek megindítását. Kétségkívül felkészült román hadsereggel kerültek volna összeütközésbe a magyar hadseregek. Csekély magyar létszámbeli fölény mellett a román egységek sok tekintetben technikailag jobban felszereltebbek voltak. Románia helyzetének rendkívüli labilitására utal azonban erői említett megosztottsága a magyar, a szovjet és a bolgár határon. Nem volt kizárható a vasgárdisták, vagy a kommunisták lázadása, puccskísérlete, de a Székelyföldön kirobbanó magyar felkelés sem. Több tényező együttes hatása Romániát még az 1916-os összeomlásnál is tragikusabb helyzetbe sodorhatta volna. Valószínűsíthetően e szempontok figyelembevételével döntött augusztus 27-én a román koronatanács a német és olasz döntőbíróság elfogadása mellett. Németország sem akarta a konfliktust a térségben, szüksége volt a román olajra is. A két ország külügyminiszterét augusztus 29-re meghívták Bécsbe. Augusztus 30-án 14 óra 50 perckor Manoilescu és Csáky külügyminiszterek előtt a Belvedere palotában Ribbentropp és Ciano kihirdették a II. bécsi döntést, melynek eredményeképp 43.000 négyzetkilométernyi, 2,5 milliós észak-erdélyi és székelyföldi terület visszatért hazánkhoz. E népességszámból 900.000 ugyan román volt, de Dél-Erdélyben is maradt mintegy félmillió magyar. A hazánknak ítélt területet szeptember 1-14 között kellett átadni. A döntés a nemzetközi diplomáciában nem kevert nagy hullámokat. A szovjet diplomácia érdektelenségét fejezte ki, azonban Molotov közölte Von Schulenburg moszkvai német követtel, hogy a megnemtámadási szerződés 3. pontja előzetes egyeztetéseket igényelt volna. Churchill a brit alsóházban szeptember 4-én területi szempontból túlzónak, nemzetközi jogilag egyoldalúnak minősítette a döntést. Csak zárójelben említendő, hogy szeptember 4-én a krajovai egyezmény Dél-Dobrudzsát visszaadta Bulgáriának, mely a mai napig így maradt.

A honvédség az előzetes egyeztetéseknek megfelelően, több szakaszban vette birtokba a visszatért területeket. A Kelet felé című honvédségi filmhíradó képei egybevágnak a korabeli sajtó, a későbbi memoárok által közvetített, átadott, az események hangulatát visszaadó híradásával.

Már klasszikus írónk, Wass Albert Jönnek! Című regénye adta vissza legszebben az események atmoszféráját: „Álltunk a díszkapu előtt…Ma is látom:elsőnek egy kerékpáros legény érkezett. Arca, ruhája csupa por volt, de a szeme világított felénk, testvérszem volt. Leányok szórtak virágot eléje és reá…A kerékpáros legény jött, ránknevetett, intett a kezével,..s már ott voltak mögötte a többiek, roppant gépkocsikon, nevettek és integettek…Nem volt ott beszéd és nem volt fogadtatás… És nem csináltunk semmit, csak álltunk ostobán és gyámoltalanul, tátogott a szánk, szemünkből könnyek folytak, s a szívünk izzott pirosan, mint a tűzből született pünkösdi rózsa.”

Észak-Erdély és a Székelyföld nagyvárosaitól az egészen kis falukig hasonló euforikus jelenetek zajlottak le. Ahol szinte országnyi területen két félmilliós hadsereg váltja egymást, ott természetesen történhetnek incidensek. Bár a hadseregek fegyelmezetten és összecsapás nélkül váltották egymást, a Szilágyságban két faluban, Ippen és Ördögkúton a vasgárdisták teljesen értelmetlenül a honvédekre támadtak. A világ bármely hadserege által nem elfogadható, tolerálható akcióik felszámolása áldozatokat követelt.

A II. bécsi döntés, Észak-Erdély visszatérése jogos történelmi ítélet volt, az önrendelkezési jog, a magyar erőfeszítés és a hazaszeretet diadala. Nyilvánvalóan nem lehetett etnikailag teljesen arányos határokat kialakítani. A Szilágyságban és Beszterce környékén románok, szászok kerültek hazánkhoz. A dél-erdélyi magyarság először reménnyel, majd elkeseredéssel nézte a börtönkapu kinyílását, majd lezárulását.

A hetvenegy évvel ezelőtti magyar győzelem emléke erősítenie kell minket, hogy ma már más eszközökkel, de elkötelezetten kell küzdeni a magyar érdekek képviseletéért, védelméért. Európa előtt pedig tudatosítani kell, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni az öreg kontinensért annyit vérző, kultúrájához, gazdaságához oly sok értékkel hozzájáruló magyar nemzet ügyét.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés