Petőfi Sándor

Tilos volt megemlékezni a hősökről, tilos volt gondolni a mártírokra. Sok monográfia, írás és kutatás jelent meg a témában. Néhány Hitlerrel szembeni engedetlenséget, némely épp ennek az ellenkezőjét bizonygatja, valamelyik pedig egyenesen történelmi fikciónak nevezi a kitörést és így a Becsület Napját, és ezzel sok ezer hős és ártatlan ember lemészárlását.

A valóságról azonban senki nem beszél. Senki nem emlegeti azt, hogy a katonák kitörési kísérletükkel és önfeláldozásukkal a figyelmet szerették volna elterelni az Ostrom utcán lefelé hömpölygő, fehér zászlós ezrekről. A kitörésben részt vevők legnagyobb része elesett a szinte lehetetlen vállalkozásban, a több napos kísérlet csak halált és fogságot hozott. Az eredeti céljukat sem sikerült elérni, hiszen a vérgőzös, szovjet horda romhalmazzá lőtte az Ostrom utcát, ott minden civilt lemészárolt. A katonai kórházakat lángszóróval égették fel, elevenen megégetve minden sebesült katonát és civilt. Ezen a napon tehát rájuk emlékezünk. A katonákra, akik életüket adták, és utolsó erejükkel is a hazájukat és Európát védték attól a vörös gólemtől, aminek rémuralmát egész Kelet-Közép-Európa megismerhette. Az ártatlan civilekre, akik a háború borzalmait és a szovjetek állati, embertelen ösztöneit megismerve, a legnagyobb kínok között vesztették életüket. A sebesültekre, akiket irgalmatlanul kivégeztek a kommunisták. A magyar asszonyok és leányok korosztályaira, akiket megerőszakoltak, akiket legyilkoltak, akik miatt megismerte a magyarság az addig a magyar lélektől idegen művi terhesség-megszakítást, hiszen olyan tömeges volt az erőszak nyomán várandóssá vált nők száma, olyan ugrásszerű volt a vérbaj, és más, egyéb nemi betegségek megjelenése.

Az előző évtizedek fizetett történészei szerint a németek és a mellettük mindvégig kitartó magyar alakulatok értelmetlen ellenállása miatt pusztult el a főváros épületeinek jelentős része, miattuk tartott tovább a körülzárt város lakóinak szenvedése, és miattuk késett Budapest várva várt „felszabadítása”. Mindez igen egyoldalú, sajnálatosan torz és ocsmány megvilágítása a Budapest ostromával kapcsolatos háborús események tárgyalásának. Budapest német-magyar védőserege több mint száz napon keresztül, ebből 53 napig teljes bekerítésben két hadseregnyi orosz erőt kötött le. Budapest védőinek köszönhető, hogy a szovjet csapatok végül is „csak” az Elba folyóig jutottak és nem tudták - eredeti terveiknek megfelelően - teljes egészében lerohanni Európát. Hogyan értékelte mindezt Európa, a „hálás” utókor? Sehogy. Negyvenhat évnyi elnyomás, rabság és megaláztatás, az ország teljes kifosztása lett a jutalom. Budapest védőire - köztük a végsőkig kitartó magyar katonákra - a háború után egységesen rásütötték a fasiszta jelzőt.

Sajnálatos, hogy az elmúlt évtizedek alatt sem a történészek, sem a politikusok nem tudták megfelelő helyére tenni a budapesti német-magyar védősereg kitartásának valódi jelentőségét.

Ez is, mint oly sok más, egy nemzeti kormány feladata lesz majd, ha felébred Nemzetünk!

Addig is emlékezzünk Budapest hős védőire! Emlékezzünk a német és magyar katonákra, kik 102 napon keresztül saját életük feláldozásával védték Európát, a hűtlen Európát!

A kitörés után a budai erdőkben még napokig folyt a hajtóvadászat a német és magyar katonák után. A kitörés során elfogott német katonák többségét az oroszok a helyszínen agyonlőtték. A Cinege út - Csipke út sarkán 164 elfogott, tehát hadifogolynak minősülő német katonát végeztek ki az oroszok. Pesthidegkút közelében olyan német katonákat exhumáltak a háború után, akiknek bajonettel volt kiszúrva a szeme. Egy magyar ápolónőt miután megerőszakolták, élve, lovakkal téptek szét a „dicsőséges” Vörös Hadsereg katonái.

De mint említettem, nem volt kegyelem a budai Vár pincerendszerében berendezett katonai kórház sebesültjei számára sem. Több százra tehető azoknak súlyosan sebesült, magatehetetlen német és magyar katonáknak a száma, akikkel lángszóróval végeztek az oroszok.

S mindazokat, akik ezeket a rémtetteket elkövették, a mellettem lévő frakció mind a mai napig felszabadítóként ünnepli. Aki ilyenre képes, annak a lelke nem tiszta, a magyarsághoz való viszonya torz. Szívből kérek minden magyar embert, hogy gondolkozzon és emlékezzen a hősökre, akiknek a csontjai még mindig az égig kiáltanak. Óvakodjanak a kommunistáktól, mert a vörös gólem valahányszor rátette a kezét a hatalomra, a magyarságot mindig erkölcsi és gazdasági szakadékba juttatta, a legteljesebb leépülés szélére sodorta a nemzetet. Bárminek is nevezzék magukat, óvakodjon tőlük mindenki, főleg olyankor, amikor ismét a hatalomért ácsingózva dörgölőznek, és hazudoznak reggel, éjjel meg este.

A 2/3-os kormánytöbbséget pedig arra kérem, hogy végre valahára rehabilitálja a kitörésben legyilkolt több ezer embert, deklarálja azok hősiességét, és vessen gátat a történelemhamisítás általi tudatos rombolásnak.
Gyújtsunk tehát gyertyát, és emlékezzünk felemelt fejjel mindazokra, akiken keresztül 1945-ben is, mint oly sokszor a múltban, példát mutattunk a világnak hazaszeretetből, kitartásból és becsületből.

Engedjék meg, hogy egy idézettel zárjam felszólalásomat:

„Tízezrek vesztek a csatamezőn
A halott katonák immár felköltöztek a csillagok közé
Ott állnak most dicső őseik közt, Hunnia égi seregében
És ha eljön a nap, mikor megmérettetik majd hit, és erény
Visszatérnek újra, Isten lángoló kardjaként”

Ferenczi Gábor